Elcsattanó csók



Január vége van, és én egyszerűen oda vagyok az új munkámért. Főnököm, Dénes fantasztikus, jó van egy frusztráló természete. Például, ha reggel nem iszik meg legalább három kávét addig nem lehet hozzá szólni, és rendszerint idegbetegen érkezik. Korán reggel képes felidegesítenie magát a dugóba. Ha valaki akár egy percet is késik azt behívatja az irodájába és leordítja a fejét. A Costes étteremben dolgozok pincérnőként. Nem könnyű meló, mivel nyolc órában magas sarkúba galoppozni elviselhetetlenül fárasztó, főleg ameddig be nem törik. Az egyenruhám fehér blúzból, és fekete térdig érő szoknyából áll. De nem panaszkodok, hiszen apa által úgy is felvettek ide, hogy nincs felszolgálói végzettségem. Éppen az utolsó simításokat végzem az egyik asztalon, mikor Dénes hozzám lép. Alacsony, kopasz fickó, aki halálra van gyúrva. Szeret villogni azzal, hogy jobban él az átlagnál. A nyakában több vastag lánc log, a csuklóján meg óriási óra mutatja a pontos időt. Bevallom első benyomásra igen visszataszító a külseje, de aranyból van a szíve. Kilenc évvel idősebb nálam, de többnek néz ki jóval. Két iker lány van, és élettársa Annabella most várja a trónörököst a szíve alatt.
– Röstellek ilyet kérni, de tudnál túlórázni? Egy régi barátommal találkozok, csak mivel a két csintalan lányom is jelen lesz, Norbi kevés lesz egyedül.
– Persze – mondom lelkesen, pedig belső énem sikoltja, hogy ne vállaljam.
Ez az átkozott körömcipő újra feldörzsöli a sarkamat. Annyira fáj, hogy alig tudok benne lépkedni. Sántikálok oda-vissza a vendégek között, akik mintha csak összeesküdnének ellenem nem tudnak választani. Van olyan pár, akihez körülbelül háromszor osonok oda, hogy felvegyem a rendelésüket végre. Roppant türelmes ember vagyok, de már a fejükre húznám az étlapot. Képzeletben milliószor megteszem, de a valóságban túl gyáva vagyok még ahhoz is, hogy felemeljem a hangom. Jobb a békesség. Jegyzettömbömet már nyomorgatom, mikor kötényem zsebéből előkapom a színes tollamat. Örülök, mint majom a farkának, mikor a finnyáskodó szerelmesek választanak egy menüt. Csak nem szökellve megyek leadni a szakácsnak elkészítendő ételt. 

Esti szünetembe bebotorkálok a személyzet helyiségébe, melynek hatalmas előtere választja szét a női és a férfi öltözőt. Megváltásnak érzem, hogy végre letehetem a popsimat. Lekapom a cipőmet, majd a papír zsebkendővel óvatosan megtörölgetem a véres sebemet. Nem sokkal később Norbi is bejön, hogy felfrissítse magát colaval. Szemüvegét feljebb tolja, majd úgy köszön rám, mintha ezer éve ismernénk egymást. Tutyimutyi alak, akinek gyakran alig lehet hallani a beszédjét. Szegényt itt is kifigurázzák, és minden alantas munkát ráhagynak. Utálom az olyan embereket, akik kihasználják a náluk gyengébbet!
 – Remélem meg lesznek elégedve velünk. Kicsit tartok ettől a fontos baráttól. Csak negatívumokat mond róla a szakács.
Elgondolkodva teszem mutatóujjamat a számra. Ha már a séf ennyire ócsárolja, akkor biztos elég válogatós személy lehet. Csak azért fohászkodok, hogy ne kössön belém. Ma mindenki kötözködős kedvébe van. Valamiért én is elég passzív hangulatban vagyok. Talán a hideg idő teszi. A tél kihozza belőlünk a depressziót meg a hepciáskodást. Kihúzom hajamból a gumit, majd újra összekötöm. A jó megjelenés itt alap. Az egész napos talpalás szét zilál, ezért az utolsó percekben kicsit megpróbálom elfogadhatóvá tenni magam.  Még egy réteg szempilla festéket kenek fel, és babarózsaszín rúzzsal emelem ki ajkam. Észreveszem, hogy munkatársam nyál csorgatva figyeli apró mozdulataimat. Ilyen esetben kedves gesztust küldenék felé, de már annyira fáradt vagyok, hogy nincs kedvem bájologni. Az álmom továbbra is átokként kísért. Bár egyes képeket már nem fed homály. Esküszöm, visszasírom azt a fázist, mikor mindent sűrű köd takart.
 – Nagyon csinos vagy.
A falba akarom verni a homlokomat. Miért van az, hogy mindig ilyen szerény alakok startolnak rám. Vonzom a rút kiskacsákat! Mit nem adnék, ha végre találkoznék egy olyan férfival, akiről sugárzik a dominancia, és az erő. Ekkor beugrik a kép arról az ázsiai fickóról, aki miatt elbocsátottak. Megrázom a fejem, hogy minél gyorsabban elhessegessem emlékét. Felsóhajtok, mert valahogy mindig megjelenik előttem az alakja, és zord ábrázata.
– Haza kísérhetlek? Késő este veszélyes egyedül sétálni egy ilyen bájos lánynak – motyog a nyámnyila, miközben elvörösödik.
– Persze, mert ha te elkísérsz, akkor biztos nem fognak megtámadni. 
Szerintem az erőszakos alak röhögő görcsöt kap, ha meglátja cingár testőrömet. Arról nem is beszélve, hogy elégé biztonságos lakónegyedbe lakok. Kollégánk nyit be ránk, hogy közölje megérkezett a díszvendég. Elsiettek az tükör előtt melyre fél szemmel oda pillantok. Érzem, ahogy a vérnyomásom leesik. Ugyancsak röpke ideig, de ismét látom azt a hollófekete hajú hölgyet. Kezdek megrémülni. Lehet, hogy szellem akaszkodott rám? Norbi felém nyúl, de nyomban visszaszerzem lelki békémet. Vígan megperdülök, és biztatóan sok sikert kívánok neki. Megfontoltan kerülöm az érintését, hogy nehogy remény lobbanjon benne irányomba. Hogy miért kívántam neki jó szerencsét? Őszintén én se tudom, de valami felsőbb hatalom azt sugallja nekem, hogy kemény éjszaka vár ránk. Ez a bizonyos barát, elégé negatív nyomást gyakorol rám, pedig még nem is találkoztam vele. Talán előítélet, mivel csak rosszat hallani személyéről. Beszívom a levegőt, majd hosszan kiengedem. A jógázás megnyugtatja az embert, de most elég tréfás lenne, ha elkezdenék nyújtani. Ezért nincs más hátra csak a kiegyenlített légzés. Feltöltődöttem valamelyest, és már objektívan várom a találkát. A kiszolgálókat figyelemre se méltatják, ha nagyobb összeröffenés zajlik. Visszabújtatom lábikómat a kínzótárgyba, mely súroló hatásától összeszorítom fogamat.
A lépcsőn a korlátot markolászva megyek fel. A sarkam üvölt a hasogatástól. Munkatársam halad utánam, de a csigatempóm miatt kikerül, és felsiklik a fokokon. Grimaszolva emelem fel tekintetem rá. Bezzeg neki surranó gondja nincs.

A barna uralta vendéglőben a legjobb asztalnál ül a nívós csapat. A titokzatos cimbora hátát vesszük észre először. Fekete szövet kabátja kakukktojásként log a fogason a többi pufajka között. A négy esztendős iker lányok unalmukba felfedezik az apukájuk tulajdonát. A többi látogatókhoz is oda osonnak, hogy megvizslassák az íncsiklandozó falatokat, ameddig a családfő rájuk nem szól. A két izgő-mozgó menten engedelmeskedik, és visszatér.
Mire oda érünk, gyökeret verek. A két gyerek lökdösődik, miközben azon veszekednek, hogy melyikőjük foglalja el a férfi ölét. Az ázsiai felnevet, majd jobb combjára felülteti az egyiket, a balra meg a másikat. A jó kedvébe nincs semmi megjátszás, örömmel foglakozik a kicsikkel, mintha távoli nagybácsi lenne. Teljesen másképpen viselkedik, mint karácsony előtt. Kizárt, hogy ő legyen az! Végül is minden keleti ugyanolyan. Vágott szemű, alacsony, és sárga bőrű. Az európaiak ezért képtelen megkülönböztetni a kínait, koreait, vietnámit meg a japánt. Egy kasztba tartoznak, de mégis rühellik fajtársaikat. 
Annabella szokásához híven vigyorog, mint a vadalma. Bíbor vállig érő frizurája lófarokba himbálózik ide-oda. Rendszeresen tinta színű ruhákat hord, hogy slankítsa kerekded alakját. Igazából ideális alakja van, a férfi álom istennője. Tudnak rajta, mit fogni, de nem is néz ki úgy, mint az anyakoca, aki elleni készül. Mondjuk, én nem szeretnék ennyire telt lenni, de főnököm párjának kifejezetten jól áll. Összeillenek. Megtalálta zsák a foltját.
– Flóra! Gyere ide gyorsan! – integet az asszony, mikor felemelkedik. – Kano ő az a lány, akiről beszéltem!
Ekkor esik le, hogy Annabella felcsap kerítőnőnek. Úgy viselkedik, mintha a legjobb barátnők lennénk, pedig az igazság az, hogy körülbelül ebbe a hónapba értesültünk egymás létezéséről.
Gushiken csodálkozva mered rám. Mindketten ledöbbenünk. Fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom a viszontlátásra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem tüske a múltkori miatt, de örökre nem neheztelhetek.
– Ne avatkozz bele a szerelmi életembe! Szakítottam a barátnőmmel, de ez nem azt jelenti, hogy máris akarok egy újat!
– Igaza van! – kiáltom el magam, majd rögvest elpirulok.
Hangosabbra sikeredett, mint amennyire szántam. Egyáltalán nem illünk össze, de mégis olyan hevesen kalapál a szívem, hogy csak nem kiugrik a helyéről. Miért lelkesedem fel ennyire? A lelkem már tudja, hogy tetszik nekem ez a férfi csak még az agyam nem fogadja el. Jó a plátói szerelem, mert annak is meg vannak a szépségei, de már nem erre vágyok. Ez a pasi más kategóriába tartozik. Ő csak a fényűzéshez szokott hozzá, és ez azt jelenti, hogy hetenként váltogathatja a nőket.
– Ismeritek egymást? Elég furcsán viselkedtek – jegyzi meg Dénes.
– Dehogy!
– Mondhatjuk.
 Erre rásandítok, de nyomban elfordulok, mert a mélyfeketeségbe nem tudok sokáig belenézni. Ő nem tagadja le, hogy összefutottunk már, pedig az lenne a logikus. Norbi éppen a bort adja át nekem kibontva, hogy töltsek. Először munkaadómnak töltöm meg a poharát, majd a haverjához megyek, aki tenyerét rátapasztja az üvegszájára. Kérdően felvonom vékony szemöldökömet.
– Abból nem származik köszönet, ha ital van nálad. Add ide! Töltök magamnak!
– Parancsolsz? Uraságod még azt is megválogatja, hogy ki érhet az aranykelyhéhez?
– Forró csókival öntöttél le! Azt képzeled megadom rá az esélyt, hogy ismét megtörténjen?
Csettintésre bevillan a kép, mikor innivalómat rá zúdítom. Kuncogni kezdek, mert rászolgált arra, sőt többre is. Büszkeség árad szét bennem attól, hogy ez a tettem mélynyomással sújtja a mai napig. Kopasz főnököm az asztalra csapva kezd el hahotázni. Az ikrek meg csendben trónolnak a sármos alakon. Rajongva figyelik markáns vonásait, miközben a kezét simogatják. Oda vannak érte, szinte őket is megbabonázza a titokzatos aurája.
– Bárcsak ott lettem volna. A te arroganciáddal csoda, hogy momentán történt ilyesfajta baleset.
– Monoklival akarsz távozni?
Íme, a bizonyíték arra, hogy senki nem tudja sokáig leplezni valódi természetét. Biztos az ovisokkal is azért bánik jól, mert éppen jó kedve van. Legyen óhaja szerint. Nem fogok vére menő küzdelmet folytatni vele csak azért, hogy ihasson. Leteszem elé a bort, majd kiosztom az étlapot. Gyorsan végigfutja a választékot, majd a legtermészetesebb módon benyögi, hogy a házspecialitását akarja. Hogy nem lepődök meg ezen. A szakács nem szimpatizál vele, ezért könnyen előfordulhat, hogy beleköp a levesébe.
Ahogy Norbi macskakaparásával felírja a rendelést, mosolyogva elhátrálok pingvinként.
 – Te jó ég! Hogy bírsz még menni ebbe a cipőbe? Mackó, hát nem figyelsz a beosztottjaidra? Küld haza szegényt, hogy pihentesse a lábát!
Annabella te vagy az én őrangyalom! Csak nem öröm táncot lejtek, mikor engedélyezik a hazamenetelemet. Mintha puskából lőnének ki, úgy iparkodok sután a személyzet szegényes rezidenciájába.

Az utolsó simításokat végzem indulás előtt. Rózsaszín sálamat a nyakam körré tekerem, majd a táskámért megyek, ami az asztalon trónol. Ahogy haladok az ajtóhoz gyors pillantást vettek a tükörre, és azonnal elejtem a kezembe lévő tulajdonomat. Ismét ugyanazt a szép nő köszön vissza nekem, mint múltkor. Belecsípek a kézfejembe, hogy tűnjön el a káprázat, de még ezt követően se foszlik szét. Egészen a közel megyek hozzá, mire ő elmosolyodik. Transzba ejtve a szekrényen lévő filctollal felfirkálok valamit az üvegre. Újra visszatérve a valóságba a hollófekete hajú hölgy képe homályosodni kezd. A szöveget vizslatom, mely kandzsi jelekkel készült. Mit jegyeztem fel? Egyáltalán mióta tudok ilyet? Gyorsan felkapom a táskámat, és a mobilammal lefotózom az alkotásomat. Mihamarabb haza akarok jutni, de le kell valahogy szednem a fekete festéket.
Papírzsebit vizezek be, és elkezdem sikálni a képmásomat mutató dolgot. 
Büszkén vállba veregetem magam, hogy milyen alapos munkát végzek. Nyoma sincs a festéknek.
Tájfunként rontok ki az étteremből, és mélyen beszívom az éjszakai levegőt, de büdös bagó szag győzi le a természet tiszta eszenciáját. A füst terjengésének az irányába fordulok, majd reménytelenül felsóhajtok. Hihetetlen, hogy folyamatosan összefutok vele. Csak most ne kössön belém. Felszegem az állam, és magabiztosan elhaladok mellette.
– Késő este nem ajánlatos egyedül kószálni egy hozzád hasonlónak – szól utánam érdektelenül.
– Akár hiszed, akár nem, léteznek olyan emberek is, akiknek nincs kocsijuk.
– Azok abnormálisak – jegyzi meg lekezelően. – Gyere, haza viszlek!
Erre megpördülök, és gyanakodva mérem végig. Ő egyáltalán nem az a fajta, aki csupán szívjóságból felajánlaná ezt a nemes gesztust. Lemerem fogadni, hogy még azt is megválogatja, ki ülhet be az autójába.
   Ne érts félre. Egyáltalán nincs kedvem hozzá, de Dénes és Annabella ragaszkodott hozzá. Úgy tűnik mindenáron össze akarnak minket boronálni.
 – Köszönöm, de nem élek ezzel a lehetőséggel – mondom duzzogva, miközben sarkon fordulok, és elindulok a metróhoz. Az útkereszteződéshez közeledek, miközben a kimért beszédje ágyúgolyóként ostromolja elmémet. Ez az öntelt alak állandóan kisebbségi komplexust ébreszt benne. Mellette úgy érzem, mintha analfabéta lennék, aki még egy egyszerű matematika példát sem tud megoldani. Kerülöm a konfliktusokat, de valamiért a fennhéjázó viselkedése arra késztet, hogy ne hagyjam magam. Ezeken morfondírozva észre sem veszem, hogy piros lámpánál lépek le a zebrára. Hangos dudálás zökkent ki elmélkedésemből. Baloldalra nézek, s észreveszem a kék buszt. Azonnal hátrálok, és ekkor erősen megragadnak hátulról, és visszatessékelnek a járdára.
  – Csak a baj van veled! – ordítja Kano megrázva. – Felháborító a figyelmetlenséged! Szerencse, hogy követelek! Velem jössz, és ne próbálj ellenkezni, mert nem állok jót magamért!
Erősen megszorítja a kezem, és elrángat a munkahelyem közelébe lévő egyik utcába, ahol a fekete Audija parkol. Szó nélkül rá bízom magam, engedem, hogy oda vigyen, ahová akar. Félelem van bennem baljóslatú kisugárzásától. A kezem még mindig zsibbadt állapotba van a szorításától. Kívülről nem látszik rajta, de a durva gesztusai, a haragjára utalnak. Utasítására pincsikutyaként beszökkenek az anyósülésre, és meglapulok.
Ahogy a motor felbőg, nyomban kitolat, és a belváros szívéből kifelé hajt. Az ismerős táj nyugtatóként hat rám. Végre kikerülök ebből a feszélyezett légtérből, ahol ez a domináns aura fojtogat. Rejtély számomra ez a férfi. Ahogy rásandítok, csak nem felsikítok. Röpke időre ugyan, de a tekintetünk találkozik, és ekkor olyasmi történik, amire nincs ésszerű magyarázat. Ébenfekete szeme melytől állandóan pillangók repdestek a gyomromba rikító zöld színbe tündököl. Sötét haja most lófarokba van felkötve, mely a vállán is túlnyújtózkodik. Érzem, ahogy leesik a vércukorszintem. Csak nem forog velem a világ. Mi van velem?! Kezdek megbolondulni?! Teljesen úgy néz ki, mint az a Japán császár!
 – Mi ez a rémült arc! Ennyire tartasz tőlem?!
 – Dehogy! – hazudom.   Rosszul érzem magam. Valószínűleg beteg leszek.
Ahogy ezt a megállapításomat kinyögöm az otthonomhoz érünk. Előveszem a telefonomat, és megmutatom titokzatos sofőrömnek. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, muszáj megtudnom, mit írtam. Tőle kérnék utoljára szívességet, de talán csak ő tudja megfejteni a titkos kódomat.
 – Léci, mond el a jelentését.
Figyelmesen fürkészi a kijelzőt, majd kérdően felvonja szemöldökét.
 – Ki karcolta fel ezt a tükörre?
 – Az nem számít – vettem oda neki, mint egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre, és el akarja kerülni a szidást.
 – Jól van, akkor én se árulom el, amit tudni akarsz.
Felsóhajtok. Sarokba szorított. Kénytelen leszek bevallani a történteket. Csak félek a reakciójától. Így is úgy kezel, mintha félnótás lennék, ha most beavatom az igazságba, akkor meg már örültnek fog titulálni. Mindegy, jó véleménnyel soha nem volt rólam, ezért ez már meg se fog kottyanni. Remélem. Beharapom a számat, miközben összeszedem az információ átadásának a menetét. De hamar rájövök, hogy ez felesleges. Ő tipikusan az olyan ember, aki nem szereti a mellé beszéléseket, vagy a körítéseket. Egyszerűen a nyers valóságot kell kiböknöm neki, de erre képtelen vagyok. Füllentenem kell kicsit, de soha nem jeleskedtem a hazudozásokba.
 – Amikor bementem átöltözni, ez fogadott.
Alaposan végig pásztáz, melynek hatására elvörösödök. A kocsiba rettentő forróság támad, és minél hamarabb ki akarok jutni a hűs téli levegőre. Annyira új nekem ez az érzés. Mellette nem vagyok önmagam. Páncélomat, melybe mindig be szoktam bújni, mint egy teknős, könnyedén megsemmisíti. Ahhoz tudom hasonlítani, mintha anyaszült meztelenül ülnék mellette. Pontosan ilyen kiszolgáltatott állapotba kerülök a közelébe. Szégyen, de valamiért most azt kívánom bárcsak tényleg láthatná fedetlenül női domborulataimat.  
 – Hiába ferdítesz, átlátok rajtad. Mindegy, mintha érdekelne. Ōjin. Az ő neve szerepel a fényképen.
A név hallatára ugyanaz történik, mint az öltözőbe. Öntudatlanul cselekszem, és megcsókolom Gushikent. Ahogy ajkunk találkozik nyomban feleszmélek tettemre, és hátra hőkölök. Bocsánatot szajkózva pattanok ki az autóból, majd berohanok az épület folyosójára. Becsapódik mögöttem a kapu, és hangos visszhangja elindítja a kutyakórust. Hol dühöngve, hol káromkodva óbégatnak, hogy ki az a hülye, aki az éjszaka közepén felveri a néma békességet.

Bezárkózok üres fészkembe, majd leroskadók a földre. Kétségbeesve ölelem át magam, mivel már nem találok ésszerű magyarázatot a velem történtekre. Túl szégyenlős teremtés vagyok ahhoz, hogy kezdeményezek, most meg letámadom Kanot. Ezt a szégyent! Nincs bátorságom a szeme elé kerülni! Kizárt dolgom, hogy találkozzak vele! Felpattanok, és az asztalomon trónoló laptopomhoz telepedek. Bekapcsolom, majd nyomban beírom a keresőbbe a sármos császár nevét. Nincs sok adat róla, sőt még a képek közül is alig-alig akad személyéről. Megnyitom a múzeum által feltett portréját. Ujjammal végig simítom profilját, mely régen elveszett vágyat gerjeszt bennem. A zsigereimbe érzem, hogy ismertem őt egykoron, pedig ez lehetetlen. Aztán lefagyok észrevételemtől. Kiköpött mása Kano Gushikennek! Kikapcsolom elektronikai eszközömet, majd elmegyek zuhanyozni. Hajat mosok, majd mikor elzárom a vizet körbe tekerem magamon a törölközőmet. Farkas szemet nézek tükörképemmel. Ismét azt a szép nő jelenik meg. A kézmosóra nehezedem, majd meghozom a döntést. Kinyomozom, hogy ki is valójába ez a lidérc, mely folyton kísért.

Másnap felhívom Dénest, hogy beteg lettem, ezért ezen a héten nem tudok menni dolgozni. Ezt a hét napot a kutatásra fogom szentelni. Reggeli után felkerekedek, hogy a könyvtárba szerezzek némi információt a japán uralkodókról. Az idős nénike segítőkészen halmozza fel elém a felkelőnap országáról szóló köteteket. Beleolvasva semelyikben se találok érdemlegeset. Magyarországon nem tartják számon a távol keleti birodalmak történelmét, ezért már az adatgyűjtés sem lesz könnyű mulatság. Elszontyolodva csukom be az utolsó irományt, mikor váratlanul eszembe jut Lizivel egy beszélgetésünk. Ő rengeteg dolgot tud az uralkodó családról, és annak a könyvnek is emlékszem a címére, melyből a tudása alapját rakta le. Lelkesen kérdezem a hölgytől, hogy meg található-e itt az a mű. Mellém szegődik a szerencse, mivel rövid időn belül kezembe adja a vékonyka olvasmányt.  Lelkesedésembe felszökkenek. A nénike rám sandít, majd mosolyogva megvonja a vállát. Nyilván azt gondolja, fiatalság bolondság.

Otthon nyomban bevetődök az ágyba, és kitárom a könyvecskét. A bevezető szöveget átugrom, hiszen csupán egyetlen személy történetére vagyok kíváncsi. A tartalomjegyzékbe kikeresem azt a bizonyos illetőt, és oda lapozok. Ismét ugyanazzal a portréjával találkozok, mint ez idáig mindenütt. A rövid bejegyzését pikk-pakk elolvasom, de csak pár információval lettem gazdagabb róla. Félelmetes személyként tartották számon egész életébe, mert a csatákban könyörtelenül ontotta ki ellenfelei életét. Kicsi korától tehetséget mutatott a kardforgatáshoz és a harcművészethez, ezért szülőanyja a legjobb mesterekhez küldte taníttatni. Állítólag Korába töltötte gyermekkorra nagy részét. Az ottani uralkodó vette a szárnya alá, és fiaként bánt vele. 
Ha hinni lehet a jegyzetnek huszonöt esztendősen tér vissza hazájába, de sokáig nem megy vissza a palotába. Az a hiedelem terjed el róla, hogy vérengző zsoldos csapatott tart irányítása alatt. Ellenszenves alak annyi szent. Komolyan, ezekről az ázsiai népekről nem lehet hallani semmi jót. Fanatikusan erőszakos beállítottsággal rendelkeznek. Most már legalább van sejtésem afelől, hogy Kano Gushikennek miért olyan, amilyen. Egyáltalán mi a csudáért jött Magyarországra? Az ő arroganciájához valami nívósabb helyszínt képzelek el. Feltérdelek fekhelyemen, és a plafon felé nyújtom karjaimat. 

***

Péntek délután betakarózva nézem a tévét, miközben forró csokit szürcsölök. Nyugalmamat a csengő zavarja meg, melyre valaki ránehezedik. Kinyitom az ajtót, majd be is akarom csukni, de egy erős kéz megakadályozza. Kano engedély nélkül belép a lakásomba, majd lenézően rám pillant. Jelentéktelenek érzem magam a közelébe. Szinte kisebbségi komplexus támad fel bennem. Eszembe jut, hogy smink nélkül lát, és az otthoni öltözékem se éppen megfelelő a fogadására. Egyszerű cicanadrágban és bő fehér tunikába mutatkozok előtte.  Bronde színű hajam lófarokba van felkötve, miközben a huncutkáim összevissza merednek fel fejem búbján.
 – Hirtelen meg se ismertelek. Hová tűnt az ékes küllemed?
 –Itthon nem szokásom magas sarkúba rodeózni – válaszolok sértetten, miközben hercegnőként oldalra fordítom a fejemet. – Amúgy, hogy mersz engedély nélkül rám törni?
 – Lesmároltál! Rémlik?
Rák vörössé válik az arcom. Csak nem elsüllyedek szégyenemben. Örökké kísérteni fog e meggondolatlan tettem emléke!
 – Hallgatom a magyarázatodat – mondja hívatlan vendégem összefont karokkal. – Ennyire nem tudsz nekem ellenállni?
Mire feldogozhatnám kérdést a falhoz nyom, és sötét szemével lenéz rám. Kellemes parfümének illatát szaporán belélegzem. Egész testem remeg a közelségétől. Markáns állának éle még férfiasabbnak tűnik, mint ez előtt. Tenyere a fülem mellett támasztja a falat. Egyszerűen lebénulok, még soha nem kerültem ilyen kéjes szituációba. Magabiztossága, és fölényes viselkedése alázatra kényszerít. Egyszer csak arra eszmélek föl, hogy ajkunk összeforr. Merőbe más ez a csók, mint a kocsiban. Élvhajhász, az erotika itatja át, még az én esetemben a vágyakozás kapja a főszerepet. Lábamból elillan az erő, rezeg, mint a kocsonya. Kis híján összeesek.
   A szűziesség nem vonz. A céltudatos nőket kedvelem, akik tudják, mit akarnak – súgja a fülembe mielőtt hátrébb lép tőlem. – Változtass stratégiát, ha fel akarod kelteni a figyelmemet.
   Bocsi, a nagyképű férfiak nem az eseteim.
 – Pocsékul hazudsz.
Átlát rajtam. Ismételten vesztettem ellene. Olyan megingathatatlan, mint az erdő legöregebb fája, melyet a legerősebb szél se képes meghajlítani. Menekülnöm kell! Puszta jelenlétévével képes fojtogatni. Olyan, mintha a nyakörvet tekerne a nyakamra, hogy a tudatlan kölyökkutyát rendre okítsa. Ilyen könnyen nem adom magam! A csókja az édenkertbe repített ezt nem tagadom, de nem fogom ezzel legyezni hiúságát. Minek néz engem, holmi ölebnek, aki hanyatt vágódik, amint meglátja gazdáját.
 – Menj el! – kiáltok fel, miközben a nyitott ajtóra mutatok.
Gúnyosan felkunkorodik száj sarka, majd közelebb hajol hozzám. Az orrunk összeér, mire én még jobban a falhoz préselem magam. Mentolos és cigis lehelete utóhatása továbbra is cirógatja a bőrömet. Ha ismét összeforrnánk, akkor a maradék védelmem is megsemmisülne.
  – Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – feleli Kano kiábrándultan, majd az órájára pillant, és kifelé veszi az irányt.
A küszöbön megáll, és kegyesen oda veti nekem, hogy keresem fel mihamarabb. Éppen sikítanám, hogy ezt várhatja, de már a lépcsőn halad lefelé. Azt hiszi, hogy ilyen könnyűvérű nőcske vagyok?! Legszívesebben lekevernék neki egyet! Ennyire lenéz?! Mérgembe becsapom a bejáratot. Pufogva visszatérek a nappaliba, és lehuppanok a kanapéra, és duzzogva szorítom magamhoz a díszpárnát. Mihelyst lecsillapodik indulatom, mutató ujjammal végig szántom csókja tűzétől felduzzadt ajakamat. A markában tart, és ezt pontosan tudja. Biztosra veszem, hogy velem ellentétbe hatalmas tapasztalattal rendelkezik párkapcsolat terén. Vadító megjelenésével nyilván minden nőről lecsalja a bugyit. Kis híján rólam is letépte. Mit csinál velem ez az alak? Rémisztő vágyat ébreszt bennem. Vészcsengőm azt súgja, hogy meneküljek tőle, de vajon képes leszek rá? Láthatatlan erő vonz hozzá. Összecsapom tenyerem, hogy felhevült gondolataimnak véget vessek. Nagy ívbe el fogom kerülni a társaságát, csak így lesz nyugtom. Talán lassan kopni kezd az iránta táplált ragaszkodás. Ragaszkodás?! Hogy kötődhettek hozzá máris, hiszen alig ismerem? Felkelek kényelmem fészkéből, és felhívom anyát. Muszáj ki kérnem a véleményt, mert ez ellen az idegen meghittség ellen védtelen vagyok.

Másnap délelőtt tíz órakor találkozunk nőnemű szülőmmel a Starbucks kávézóba, ahol kétszemélyes asztalhoz ülünk. Anyu elegánsan kevergeti feketéjét, miközben kék szemével rám mosolyog. Világos barna haja loknikba csüng a válláig. Kicsi korom óta csodálom kifinomult viselkedését, olyan méltóságteljes, mint egy királynő, akinek senki nem szabhat gátat. Olyan akarok lenni, mint ő! Műkörme tovább fokozza kacsója finomságát.
 – Szóval, miről akartál velem sürgősen beszélni? Várj, kitalálom. Fiú van a dologba.
Elképedve bámulok rá, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy honnan tudja. Elegánsan felemeli kezét a szájához, miközben kacarászik.
 – Jaj, édes lányom, az anyád vagyok. Ismerlek, mint a rossz pénzt. – kacsint rám győzedelmesen. – Mesélj, ki rabolta el végre a szívedet.
 – Egy japán sznob, akinek akkora az egója, mint az egész világ – pufogom sértődötten. – Mégis furcsa izgalom jár át, mikor találkozunk. Gyengének és kiszolgáltatva érzem magam a közelébe, és állandóan bizsergés fog el.
Életadómnak döbbent suhan át vékony arcán. Végül is nem számítottam másra. Nyilván nem feltételezi rólam, hogy pont egy idegen származású alakba habarodok bele. Eltelik egy, majd két perc mire megszólal. Idegességemben birizgálom az ujjamat.
 – Le se tagadhatod, hogy oda vagy azért fiúért. De az ilyen mentalitású embert jobb elkerülni, mert a szenvedésed forrása lesz. Hány éves? Kölcsönös érzelmeket táplál irántad?
 – Nem tudom – mondom elkeseredve. – Egyáltalán nem ismerem, és képtelenség kiigazodni rajta.
Ezt kimondva előfurakszik elmémbe a tegnapi közös jelenetünk. Fülig pirulok, és libabőrössé válik a karom, ahogy a szája zamatára gondolok. Megérintem telt ajkam, majd zavaromba a narancscsúzomért nyúlok. Anyu figyelmét semmi sem kerüli el. Sejti, hogy valamiről még nem nincs tudomása. Fürkészése tovább növeli bennem szégyellőséget.
 – Csókolóztunk – nyögöm elhaló hangon. – Te mit tennél a helyembe?
 – Ha tényleg vonzódsz hozzá, akkor adj esélyt annak, hogy a kapcsolatotok kibontakozhasson. Vesd be női bájadat, és akkor a tenyeredből fog enni – javasolja bölcsen gondviselőm, miközben rám kacsint.
Hiszékeny vagyok, és hiszek a csodákba, de azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy Kano Gushiken valaha is hagyná, hogy egy nő befolyásolja. Elégé öntörvényű, és parancsolgató. Szerintem még soha senki se mondott neki nemet. Nehéz fába vágom a fejszémet, de muszáj leszek végre elindulni a nekem szánt ösvényen. Huszonnégy évesen már el kell kezdenem kialakítanom az életemet. Férjre és gyerekre vágyok, és most a sors, úgy tűnik utamba sodorta a lelki társamat. Nincs veszteni valóm, ennél jobban már nem éghetek be nála. A csábítás hadműveletem kezdetét veszi!     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése