Zabuza
szerény otthonában lévő kanapéján szunyókált, melynek kartámaszáról lelógott a
lába. A faparkettán elfektetve hevert ólom nehéz lefejező pengéje, melynek
markolatát szorosan fogta még álmában is. Zsoldosként rengetek veszélyes
felkérésnek tett eleget, ezért rosszakaróinak is a száma az egekbe szökött. Két
kezén sem tudná megszámolni, hány alkalommal törtek az életére.
Haku
hívatlanul megjelent a tanítója mellett. Óvatosan az orráig befáslizott arcú
bérenc felé nyúlt, hogy felébressze. De a Momochi
férfi morogva elcsapta a tanítványa kezét, aki bűnbánóan hátra hőkölt.
–
Ajánlom, hogy fontos legyen! – zsörtölődött Zabuza, aki fáradtan fel kelt
rozoga fekhelyéről, és a sarok konyhához bandukolt.
Az
étkező asztalon egy kosár alma piroslott, melynek többségéből kukac
csemegézett. A zsoldos a gyümölcsök között kotorászott, hogy az épp darabra
rábukkanjon. Megtalálva, kihalászta az egészséges almát, megdörzsölte kék gatyájába,
majd az ifjúnak passzolta.
Haku
elkapta a termést, és csodálkozva révedt mesterére.
–
Edd meg! – utasította ellenvetést nem tűrőn a Momochi,
mialatt kioldotta a száját eltakaró maszkot, és az ivóvízhez sétált.
Ahogy
fahordóhoz ért beledugta a fejét folyékony lébe. Cápaként tört fel a habok
közül levegőért, majd állatiasan megrázta barna sörényét.
–
Mesélj a démonokról – bukott ki hirtelen a jéghasználóból.
–
Minek? Kicsi vagy még ahhoz.
A
tizenhárom esztendős fiú megmakacsolva összefonta a karját.
–
Beszivárogtak közénk az ördögök.
Zabuza
unottan a kölyökre sandított, aki elégé szemfülesnek bizonyult. Haku alaposan
megvizsgálta a feljebbvalója összes rezdülését, de halvány jelét sem lelte
felfedezni a döbbenetnek. Ez az észrevétel arra engedte következtetni,
miszerint a Momochi tisztában volt
ezzel a ténnyel.
–
Sasuke Uchiha, Suigetsu Hozuki
A
bérenc haragosan elhajította méretes szablyáját, mely készakarva suhant el a fiú
válla felett. Haku homlokát kicsapta a hideg veríték, miközben halántékáról legördült
egy izzadság csepp. Elfehéredett, szava-lélegzete bent akadt.
–
Elhallgass! – kiált fel a zsoldos – Hogyan jöttél rá?
–
Gyanítottam. De az imént bizonyosságot nyert a feltételezésem – felelte
elcsukló hangon a jéghasználó.
Zabuza
arcvonásai elmélyedtek. Ez a leleményes ficsúr kicsikarta belőle az igazságot. A
férfi az asztalhoz ment, és gondterhelten rátámaszkodott. Mutató-és
hüvelyujjával megdörzsölte a szemét.
–
Vésd az eszedbe kölyök. A démonok barátnak, és ellenségnek sem ideálisak.
Csatáztam velük a múltban, hogy védjem az enyéimet. Számtalan bajtársam
vesztette életét őmiattuk.
Az
ifjú ámuldozva hegyezte fülét a tanítója szavaira, ameddig el nem jutottak
ahhoz a részhez, amikor meghűlt benne a vér.
–
A szörnyetegek gátlástalanul zabálnak fel minket, angyalokat.
–
Értesítenünk kell a királyt!
–
Hontalan zsoldosokként csak a munka köt ide. Másba nem avatkozunk bele.
Mellesleg az öreg tisztábban van a veszéllyel – felelte tárgyilagosan a Momochi, mikor nadrágja zsebéből előhúzta az
összegyűrt papírt.
Szétbontotta
a lapot, mely egy rajzolt fantomképet ábrázolt. A férfi tökéletesen kidolgozott
portréja alatt virított a busás vérdíj összege.
–
A nemes angyalra vonatkozó küldetést teljesítettük. Viszont nem csak ennek az
egy küldetésnek kell eleget tenni. Te a palotába maradsz, ameddig levadászom
ezt a bizonyos Utakatát.
A
jéghasználó komoran biccentet, amikor váratlanul szöget ütött a fejébe valami.
–
Sakura-sanra fáj a foga a két szörnyetegnek! Megakarják enni!
–
Ha így is lenne, neki már úgyis befellegzett. Az öreg, és a démonok is a
halálát akarják.
Haku
elkeseredve lesütötte tekintetét. Zabuza reménytelenül felsóhajtott, és intett
a tanítványának, hogy hagyja magára.
A
Momochi ásítva huppant vissza a kanapéra. A háttámlának dőlt, hátra döntötte a
fejét, és pár perc elteltével elnyomta az álom.
*
Egy
szerény, havas faluba született, ahol a zord viszonytagságok miatt alig akadt
valami élelem. Rendszerint elfagyott a termés nagy része, ezért leginkább a
hegységbe vadászták le a napi betevőjüket.
A
tél leghűvösebb éjjelén, mikor a falu népe rétegesen beöltözve szunnyadt a
dunyha alatt két szörnyeteg bajjóslatú árnyéka vetült a településre.
A
kilenc éves Zabuza Momochi kómásan ébredt fel az édesanyja sikítására. Az
asszony az ajtóba bámulta, ahogy egy sötét árnyalatú pokolfajzat savas nyála
lemálasztotta a férje bal karját, mielőtt körbe tekeredett volna robusztus alkatú áldozatán.
A
kisfiú rémülten szalad oda az anyjához, akinek szoknyája mellöl kilesett.
Viszolyogva ordított föl, mikor a démon a teremtője felnyílt gyomrából eszegetett.
Az
asszony belökte gyermekét a házba, majd a kertben lévő faviskóhoz rohant.
Zihálva nézett jobbra-balra, még végül megtalálta a vele egymagas lefejező
pengét. Gondolkodás nélkül megragadta, majd minden erejével kihúzta a téli
estébe. Izzadtan szúrta le a pengét a hófedte földbe, mielőtt kimerülten
ránehezedett.
Egyszer
csak arra eszmélt, hogy valami elgurult a lába mellett. Ijedségében
felszökkent, majd tartózkodó kíváncsisággal a gömbformához sétált. Rémültébe
fenékre esett, ugyanis a szomszédjuk ősz feje púposodott a fagyos talajon.
Zabuza
szemernyi bátorságát összekaparva kirontott az otthonából, és sírva vágtatott a
szülőjéhez. Váratlanul elé ugrott egy kecses alakú nőszemély, akinek hosszú,
szőke hajkoronájának a vége elterült a fehér természeti képződményen.
–
Hová-hová egérke? Szökni készülsz?
–
Hagyd békén a mamámat! Velem küzdj meg, ha mersz! – üvöltötte az ifjú Momochi, aki átugrott a nőstény
felett, és az anyja elé állt védelmezően.
A
macskanő kecsesen felemelkedett, miközben lenyalta nyelvével a karmát beborító
vért. Abban a pillanatban megjelent mellett a hím társa, aki szürke egyberészes
overált viselt fekete kimonó köntössel.
A
két szörnyetek alakját elhomályosította az est. A zimankós, sötét égbolton
buborékok kezdtek lebegni, melyek egyre közelebb, és közelebb sodrottak
parancsolójukhoz.
–
Túlélők. Hagyod menekülni őket?
–
Úgy ismersz? – kérdezte ironikusan a férfi.
Ekkor
a nőnemű szülő váratlanul bűzt bocsátott ki a bőréből, mely a macska
szaglószervét gyötörte. A nőstény undorodva befogta érzékeny orrát, mikor a
semmiből víztűk tépázták meg öltözetét. A férfi hümmögve csettintett egyet,
mire a folyékony halmazállapotú sebonok felet átvette az irányítást.
Zabuza
sokkosan révedt az árnyas alakokra, akik közül az egyik visszaküldte neki a
támadását. Mozdulni sem mert, hiszen a zsigereibe érezte a vérszomjas
gyilkolási vágy fullasztó ködét. De amint elérték volna őt a tűk, a szülője eléje
vetődött. Az anyja szorosan átölelte, míg lágy, megnyugtató dallamot dúdolt
neki.
–
Szívet melengető. A védőszentek már tényleg a szeretnek élnek. Felmenőik büszke
vére teljesen kiveszett belőlük.
–
Fejezzük be.
A
macskanő elvigyorodva biccentett, mikor oda suhant az áldozatokhoz.
–
Drága kicsikéim jöhetek vacsorázni – örvendezett a nőstény, mikor az egerek
hófelhőt csapva apró lábaikkal igyekeztek felé – Vihetitek az anyucit.
A
férfi gyanakodva méregette a társát, aki méteres karmaival körül zárta a
csenevész poronty arcát.
–
Pápá mami.
Ezután
az ifjú Momochinak kiesett néhány történés az agyából, és csak arra emlékszik,
ahogy a veszedelmes hím, és nőstény elmosódott alakja eltávolodott tőle.
*
Kalapáló
szívvel riadt fel a bérenc, aki zihálva kapkodott levegő után. Tekintetével a
kardját kutatta, amely keresztül szúrta a tartófalat. Felállt, és oda sétált a
fegyveréhez. Rutinos mozzanattal kirántotta a lefejező szablyáját a falból, ami
rögvest leomlott.
–
Pusztuljanak az ördögök!
*
Az üres trón teremben
csak az uralkodó tartózkodott, aki gondtalanul pöfékelt pipájával. Bibircsókos
orrával hirtelen ötlettől vezérelve beleszimatolt a levegőbe. Halványodó fekete
szárnya lomhán megmozdult, mikor bajjóslatú árnyék vetült kivénhedt külsejére.
A fenyegető szörny alakzat csettintésére kihunytak a gyertyalángok. A
helyiségre korom sötét ereszkedett, még végül vöröslő szempár parázslott föl.
– Igény tartanál
valakire? – érdeklődött rekedt hangon Gakushi, akit majd szétvetette a méreg
már annak az eshetőségétől is, hogy elakarják ragadni tőle nehezen
megkaparintott kincsét.
Az öreg hosszasan várt a
válaszra, mikor mezítlábához valami sikamlós lény hozzá ért. Azután egyre több
kígyó kezdett el tekeregni a talpánál, mielőtt meghallotta a fülébe sikló
sziszegést. A hüllő villás nyelve a fülcimpáját ostorozta, miközben hosszú,
izmos testével körbe fonta a nyakát.
– A démonok eszüket
vesztették az éhségtől. Valamint őrületbe kergeti őket a mennyei zsákmány
létezése – közölte közönyösen az éjszínűségbe rejtőző Uchiha
– A Kazuko törzsnél
túlestettek a zsákmány beszerzésen! Mellesleg kisebb falvak is akadnak, ahol
lakmározhatok!
A kígyó a kiabálásra
szorosabbra vette a nyomorgatást, még a lent lévő társai heves csatát
folytattak egymással. Versengtek, melyiküké legyen az első marás.
– Kilencven áldozat.
Gakushi megcsikorgatta
sárga fogsorát, miközben őrlődve végig simította ráncos ábrázatát. Okosan
kellett dönteni, hiszen a népe fennmaradása múlott ezen. Ezzel a követeléssel
bizonyossá vált számára, hogy a pokolfajzatokkal kötött szerződése lassacskán
hamuvá porlad.
– Felrúgod a megállapodásunkat!
– Ellenszegülésed mészárlásba
fog torkolni.
A vak uralkodó habzó
szájjal vicsorgott, mikor ismét fénynyúlt a teremben. A nyomasztó hatalom egyik
percről a másikra elpárolgott, ami vendége távozásáról tett tanúbizonyságot.
Sakura összetörve
ücsörgött az ágyon, még mutató-és középső ujjával gyöngéden megérintette az
állát. Koszos, fehér ruhájának a pántja lecsúszott a karján, míg fejét a falnak
támasztotta. Mélyen megrémisztette az erőszakos esemény, azonban jobban
rettegett saját magától. A hangulatát furcsa, eddig ismeretlen érzelem dúlta
föl. Az ördögi lény puszta jelenléte
bizsergést váltott ki belőle. A rideg tekintet már az első találkozásukkor
megigézte, és bűnbe csalogatta.
– Gyalázatos vagyok.
Démon után vágyakozok – gondolta lúdbőrözve a Haruno, mialatt kéjesen
beleharapott ajkába – Több alkalommal megölhetett volna, mégis az utolsó
pillanatban mindig visszatáncolt. Miként végződhet egy ilyen horrorisztikus
mese?
A rózsaszín hajú lány
hirtelen felpattant, a falon függő tükörhöz battyogott, melyet vacillálás
nélkül a parkettára hajított. Az ovális keretben zárt üveg zajosan tört apró
darabokra.
Haku éppen Sakurát
készült meglátogatni, mikor a távoli ricsaj zöreje fülön ütötte. A rosszat
jósló zenebonára sebesen forogni kezdet, amivel havas forgószelet támasztott. A
fékezhetetlen orkán belsejében lebegett mindaddig, amíg a fogoly bejárati
ajtajához nem ért. Tömör magastalpú papucsával betörte a bejárót. A küszöbön
gyökeret vert a lába, hiszen látta, ahogy az angyal a nyakiverőeréhez emelte az
éles szilánkot.
– Várj! – kiáltotta az
tizenhárom esztendő fiú, mikor megfagyasztotta a leány jobb kacsóját – Küzdelem
nélkül választanád a könnyebbik utat?!
– Eldobott mindenki! Kiért
éljek?! Meddig szenvedjek még?! – fakadt
ki a Haruno, aki már tényleg nem látott más lehetőséget a felszabadulásra –
Hagy fejezem be végre ezt a rémálmot.
Haku bánatosan a
védőszent felé indult, és mikor oda ért hozzá átölelte.
– Légy bizakodó. Valaki
oltalmába is fogadhat. A világban senki sincs egyedül. Biztos akad olyan személy,
aki fontos számodra.
Sakura gunyorosan
elmosolyodott, hiszen az összes szerette már eltávozott. S bármennyire is naiv
volt a csodákba már nem reménykedett. Azonban a csúnya igazsággal nem kívánta
tovább terhelni a kamaszt.
– Köszönöm, öcsi –
suttogta a lány hálát adva a vigasztaló szavakért.
A Haruno eltávolodott a
fiútól, és a kitárt ablakhoz sétált.
– Ígérem, mostantól jó
kislány leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése