6. Haku gyanúja

Zabuza szerény otthonában lévő kanapéján szunyókált, melynek kartámaszáról lelógott a lába. A faparkettán elfektetve hevert ólom nehéz lefejező pengéje, melynek markolatát szorosan fogta még álmában is. Zsoldosként rengetek veszélyes felkérésnek tett eleget, ezért rosszakaróinak is a száma az egekbe szökött. Két kezén sem tudná megszámolni, hány alkalommal törtek az életére.
Haku hívatlanul megjelent a tanítója mellett. Óvatosan az orráig befáslizott arcú bérenc felé nyúlt, hogy felébressze. De a Momochi férfi morogva elcsapta a tanítványa kezét, aki bűnbánóan hátra hőkölt.
– Ajánlom, hogy fontos legyen! – zsörtölődött Zabuza, aki fáradtan fel kelt rozoga fekhelyéről, és a sarok konyhához bandukolt.
Az étkező asztalon egy kosár alma piroslott, melynek többségéből kukac csemegézett. A zsoldos a gyümölcsök között kotorászott, hogy az épp darabra rábukkanjon. Megtalálva, kihalászta az egészséges almát, megdörzsölte kék gatyájába, majd az ifjúnak passzolta.
Haku elkapta a termést, és csodálkozva révedt mesterére.  
– Edd meg! – utasította ellenvetést nem tűrőn a Momochi, mialatt kioldotta a száját eltakaró maszkot, és az ivóvízhez sétált.
Ahogy fahordóhoz ért beledugta a fejét folyékony lébe. Cápaként tört fel a habok közül levegőért, majd állatiasan megrázta barna sörényét.
– Mesélj a démonokról – bukott ki hirtelen a jéghasználóból.  
– Minek? Kicsi vagy még ahhoz.   
A tizenhárom esztendős fiú megmakacsolva összefonta a karját.
– Beszivárogtak közénk az ördögök.
Zabuza unottan a kölyökre sandított, aki elégé szemfülesnek bizonyult. Haku alaposan megvizsgálta a feljebbvalója összes rezdülését, de halvány jelét sem lelte felfedezni a döbbenetnek. Ez az észrevétel arra engedte következtetni, miszerint a Momochi tisztában volt ezzel a ténnyel.
– Sasuke Uchiha, Suigetsu Hozuki  
A bérenc haragosan elhajította méretes szablyáját, mely készakarva suhant el a fiú válla felett. Haku homlokát kicsapta a hideg veríték, miközben halántékáról legördült egy izzadság csepp. Elfehéredett, szava-lélegzete bent akadt.
– Elhallgass! – kiált fel a zsoldos – Hogyan jöttél rá?
– Gyanítottam. De az imént bizonyosságot nyert a feltételezésem – felelte elcsukló hangon a jéghasználó.
Zabuza arcvonásai elmélyedtek. Ez a leleményes ficsúr kicsikarta belőle az igazságot. A férfi az asztalhoz ment, és gondterhelten rátámaszkodott. Mutató-és hüvelyujjával megdörzsölte a szemét.
– Vésd az eszedbe kölyök. A démonok barátnak, és ellenségnek sem ideálisak. Csatáztam velük a múltban, hogy védjem az enyéimet. Számtalan bajtársam vesztette életét őmiattuk.
Az ifjú ámuldozva hegyezte fülét a tanítója szavaira, ameddig el nem jutottak ahhoz a részhez, amikor meghűlt benne a vér.
– A szörnyetegek gátlástalanul zabálnak fel minket, angyalokat.
– Értesítenünk kell a királyt!
– Hontalan zsoldosokként csak a munka köt ide. Másba nem avatkozunk bele. Mellesleg az öreg tisztábban van a veszéllyel – felelte tárgyilagosan a Momochi, mikor nadrágja zsebéből előhúzta az összegyűrt papírt.
Szétbontotta a lapot, mely egy rajzolt fantomképet ábrázolt. A férfi tökéletesen kidolgozott portréja alatt virított a busás vérdíj összege.
– A nemes angyalra vonatkozó küldetést teljesítettük. Viszont nem csak ennek az egy küldetésnek kell eleget tenni. Te a palotába maradsz, ameddig levadászom ezt a bizonyos Utakatát.
A jéghasználó komoran biccentet, amikor váratlanul szöget ütött a fejébe valami.
– Sakura-sanra fáj a foga a két szörnyetegnek! Megakarják enni!
– Ha így is lenne, neki már úgyis befellegzett. Az öreg, és a démonok is a halálát akarják.
Haku elkeseredve lesütötte tekintetét. Zabuza reménytelenül felsóhajtott, és intett a tanítványának, hogy hagyja magára.
A Momochi ásítva huppant vissza a kanapéra. A háttámlának dőlt, hátra döntötte a fejét, és pár perc elteltével elnyomta az álom.

 

*

Egy szerény, havas faluba született, ahol a zord viszonytagságok miatt alig akadt valami élelem. Rendszerint elfagyott a termés nagy része, ezért leginkább a hegységbe vadászták le a napi betevőjüket.
A tél leghűvösebb éjjelén, mikor a falu népe rétegesen beöltözve szunnyadt a dunyha alatt két szörnyeteg bajjóslatú árnyéka vetült a településre.
A kilenc éves Zabuza Momochi kómásan ébredt fel az édesanyja sikítására. Az asszony az ajtóba bámulta, ahogy egy sötét árnyalatú pokolfajzat savas nyála lemálasztotta a férje bal karját, mielőtt körbe tekeredett volna robusztus alkatú áldozatán.
A kisfiú rémülten szalad oda az anyjához, akinek szoknyája mellöl kilesett. Viszolyogva ordított föl, mikor a démon a teremtője felnyílt gyomrából eszegetett.
Az asszony belökte gyermekét a házba, majd a kertben lévő faviskóhoz rohant. Zihálva nézett jobbra-balra, még végül megtalálta a vele egymagas lefejező pengét. Gondolkodás nélkül megragadta, majd minden erejével kihúzta a téli estébe. Izzadtan szúrta le a pengét a hófedte földbe, mielőtt kimerülten ránehezedett.
Egyszer csak arra eszmélt, hogy valami elgurult a lába mellett. Ijedségében felszökkent, majd tartózkodó kíváncsisággal a gömbformához sétált. Rémültébe fenékre esett, ugyanis a szomszédjuk ősz feje púposodott a fagyos talajon.
Zabuza szemernyi bátorságát összekaparva kirontott az otthonából, és sírva vágtatott a szülőjéhez. Váratlanul elé ugrott egy kecses alakú nőszemély, akinek hosszú, szőke hajkoronájának a vége elterült a fehér természeti képződményen.
– Hová-hová egérke? Szökni készülsz?
– Hagyd békén a mamámat! Velem küzdj meg, ha mersz! – üvöltötte az ifjú Momochi, aki átugrott a nőstény felett, és az anyja elé állt védelmezően.
A macskanő kecsesen felemelkedett, miközben lenyalta nyelvével a karmát beborító vért. Abban a pillanatban megjelent mellett a hím társa, aki szürke egyberészes overált viselt fekete kimonó köntössel.
A két szörnyetek alakját elhomályosította az est. A zimankós, sötét égbolton buborékok kezdtek lebegni, melyek egyre közelebb, és közelebb sodrottak parancsolójukhoz.
– Túlélők. Hagyod menekülni őket?
– Úgy ismersz? – kérdezte ironikusan a férfi.
Ekkor a nőnemű szülő váratlanul bűzt bocsátott ki a bőréből, mely a macska szaglószervét gyötörte. A nőstény undorodva befogta érzékeny orrát, mikor a semmiből víztűk tépázták meg öltözetét. A férfi hümmögve csettintett egyet, mire a folyékony halmazállapotú sebonok felet átvette az irányítást.
Zabuza sokkosan révedt az árnyas alakokra, akik közül az egyik visszaküldte neki a támadását. Mozdulni sem mert, hiszen a zsigereibe érezte a vérszomjas gyilkolási vágy fullasztó ködét. De amint elérték volna őt a tűk, a szülője eléje vetődött. Az anyja szorosan átölelte, míg lágy, megnyugtató dallamot dúdolt neki.
– Szívet melengető. A védőszentek már tényleg a szeretnek élnek. Felmenőik büszke vére teljesen kiveszett belőlük.
– Fejezzük be.
A macskanő elvigyorodva biccentett, mikor oda suhant az áldozatokhoz.
– Drága kicsikéim jöhetek vacsorázni – örvendezett a nőstény, mikor az egerek hófelhőt csapva apró lábaikkal igyekeztek felé – Vihetitek az anyucit.       
A férfi gyanakodva méregette a társát, aki méteres karmaival körül zárta a csenevész poronty arcát.
– Pápá mami.
Ezután az ifjú Momochinak kiesett néhány történés az agyából, és csak arra emlékszik, ahogy a veszedelmes hím, és nőstény elmosódott alakja eltávolodott tőle. 

*

Kalapáló szívvel riadt fel a bérenc, aki zihálva kapkodott levegő után. Tekintetével a kardját kutatta, amely keresztül szúrta a tartófalat. Felállt, és oda sétált a fegyveréhez. Rutinos mozzanattal kirántotta a lefejező szablyáját a falból, ami rögvest leomlott.
– Pusztuljanak az ördögök!

*

Az üres trón teremben csak az uralkodó tartózkodott, aki gondtalanul pöfékelt pipájával. Bibircsókos orrával hirtelen ötlettől vezérelve beleszimatolt a levegőbe. Halványodó fekete szárnya lomhán megmozdult, mikor bajjóslatú árnyék vetült kivénhedt külsejére. A fenyegető szörny alakzat csettintésére kihunytak a gyertyalángok. A helyiségre korom sötét ereszkedett, még végül vöröslő szempár parázslott föl.
– Igény tartanál valakire? – érdeklődött rekedt hangon Gakushi, akit majd szétvetette a méreg már annak az eshetőségétől is, hogy elakarják ragadni tőle nehezen megkaparintott kincsét.
Az öreg hosszasan várt a válaszra, mikor mezítlábához valami sikamlós lény hozzá ért. Azután egyre több kígyó kezdett el tekeregni a talpánál, mielőtt meghallotta a fülébe sikló sziszegést. A hüllő villás nyelve a fülcimpáját ostorozta, miközben hosszú, izmos testével körbe fonta a nyakát.
– A démonok eszüket vesztették az éhségtől. Valamint őrületbe kergeti őket a mennyei zsákmány létezése – közölte közönyösen az éjszínűségbe rejtőző Uchiha
– A Kazuko törzsnél túlestettek a zsákmány beszerzésen! Mellesleg kisebb falvak is akadnak, ahol lakmározhatok!
A kígyó a kiabálásra szorosabbra vette a nyomorgatást, még a lent lévő társai heves csatát folytattak egymással. Versengtek, melyiküké legyen az első marás.
– Kilencven áldozat.
Gakushi megcsikorgatta sárga fogsorát, miközben őrlődve végig simította ráncos ábrázatát. Okosan kellett dönteni, hiszen a népe fennmaradása múlott ezen. Ezzel a követeléssel bizonyossá vált számára, hogy a pokolfajzatokkal kötött szerződése lassacskán hamuvá porlad.
– Felrúgod a megállapodásunkat!
– Ellenszegülésed mészárlásba fog torkolni.
A vak uralkodó habzó szájjal vicsorgott, mikor ismét fénynyúlt a teremben. A nyomasztó hatalom egyik percről a másikra elpárolgott, ami vendége távozásáról tett tanúbizonyságot.

 

Sakura összetörve ücsörgött az ágyon, még mutató-és középső ujjával gyöngéden megérintette az állát. Koszos, fehér ruhájának a pántja lecsúszott a karján, míg fejét a falnak támasztotta. Mélyen megrémisztette az erőszakos esemény, azonban jobban rettegett saját magától. A hangulatát furcsa, eddig ismeretlen érzelem dúlta föl.  Az ördögi lény puszta jelenléte bizsergést váltott ki belőle. A rideg tekintet már az első találkozásukkor megigézte, és bűnbe csalogatta.
– Gyalázatos vagyok. Démon után vágyakozok – gondolta lúdbőrözve a Haruno, mialatt kéjesen beleharapott ajkába – Több alkalommal megölhetett volna, mégis az utolsó pillanatban mindig visszatáncolt. Miként végződhet egy ilyen horrorisztikus mese?
A rózsaszín hajú lány hirtelen felpattant, a falon függő tükörhöz battyogott, melyet vacillálás nélkül a parkettára hajított. Az ovális keretben zárt üveg zajosan tört apró darabokra.
Haku éppen Sakurát készült meglátogatni, mikor a távoli ricsaj zöreje fülön ütötte. A rosszat jósló zenebonára sebesen forogni kezdet, amivel havas forgószelet támasztott. A fékezhetetlen orkán belsejében lebegett mindaddig, amíg a fogoly bejárati ajtajához nem ért. Tömör magastalpú papucsával betörte a bejárót. A küszöbön gyökeret vert a lába, hiszen látta, ahogy az angyal a nyakiverőeréhez emelte az éles szilánkot. 
– Várj! – kiáltotta az tizenhárom esztendő fiú, mikor megfagyasztotta a leány jobb kacsóját – Küzdelem nélkül választanád a könnyebbik utat?!
– Eldobott mindenki! Kiért éljek?! Meddig szenvedjek még?!  – fakadt ki a Haruno, aki már tényleg nem látott más lehetőséget a felszabadulásra – Hagy fejezem be végre ezt a rémálmot.
Haku bánatosan a védőszent felé indult, és mikor oda ért hozzá átölelte.
– Légy bizakodó. Valaki oltalmába is fogadhat. A világban senki sincs egyedül. Biztos akad olyan személy, aki fontos számodra.
Sakura gunyorosan elmosolyodott, hiszen az összes szerette már eltávozott. S bármennyire is naiv volt a csodákba már nem reménykedett. Azonban a csúnya igazsággal nem kívánta tovább terhelni a kamaszt.
– Köszönöm, öcsi – suttogta a lány hálát adva a vigasztaló szavakért.
A Haruno eltávolodott a fiútól, és a kitárt ablakhoz sétált.
– Ígérem, mostantól jó kislány leszek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése